Ez az írás hosszú téli hetek alatt született. Emlékszem a hangulatra és a lelkesedésre, ahogyan írtam. Micsoda ötlet volt, és mennyi örömet okozott! Leírni az utat, ahogyan rátaláltam a Zenére, és az éveket, ahogyan egyre szűkebb, ritkábban járt ösvényekre tévedtem. Újra megízlelni a dalokat, a régi lemezeket. És mindezt összeszedve ebben a szubjektív rocktörténeti monográfiában. Rövid részlet az írásból:

Két fiatalember még a hatvanas évekből. Egyszerűen olyan régen volt, hogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen, még mindig fiatalok százezrei járnak el a koncertjeikre, satöbbi. Ez azért sem lehet igaz, mert a duó már évtizedek óta nem ad koncerteket. Reménytelen a meggyőzés, a rábeszélés is, egyetlen mód létezik, hogy talán mégis elérjen hozzánk, kétezren túli emberekhez ez a muzsika.

Egy magányos, vagy éppen kettesben töltött este, ami nem mentes az érzelmekről. Egy gyertya, vagy lehalkított fény. Esetleg némi bor, ami eloldja a köteleket, melyek még a gépi világhoz kötnek. Aztán jöhet egy kopott lemez, vagy akár egy szalonképesebb CD, és megszólalhat a Csend hangja. Leheletfinom ének, mindig két hang, és a háttérben olyan "alibi-kíséret", amely talán joggal készteti fanyalgásra azokat a hallgatókat, akik a virtuozitás és a zene közé egyenlőségjelet tesznek.