Az Istenekről
Az istenek nem a felhőkben laknak. Az istenek földiek, és hangjuk van, mondanivalójuk van, ami a rockzene nyelvén szólal meg. Több arcuk van, több inkarnációjuk. Nem egyedikek ők, csak éppen másolhatatlanok. Nem fénylő lények, hanem barázdált arcú zenészek, énekesek, kiátkozott gitárosok és kócos dobosok. Öregemberek immár, akik valamikor a huszadik század közepén megteremtették a fiatalok nyelvét, az egyetlen szócsövet, ami egyetemes, a rockzenét.
Volt itt minden, ringó csípőjű énekes, aki maga sem hitte el, hogy isteni származású, és alkoholba, drogba fojtotta lényét. Többen követték a példáját, mert nem bírták el a felelősséget, a kapott feladat súlyát és a kiválasztottságot.
Feltűntek sorban: rejtélyes jelmezbe burkolt férfiak és néha nők, hosszú hajú nyurga srácok, sátáni kultuszt maguk köré építő szelídek és szelíd arcú fenevadak. Vadak voltak, mert a huszadik század már nem reagált a zsoltárokra, és nem olvasott. Így ők üvöltöttek, sikoltottak, költeményeiket akkordokba sűrítve, rímekbe kiáltva tolmácsolták. Benne volt a szikla, a gördülő kő, az őszinte harag és erőszak. A szépség, a szerelem, a fájdalom. Az élet, a reménytelenség, a hiábavalóság.
Tudták, hogy az örökkévalóságnak dolgoznak, nem hónapokra, hanem évekre, évtizedekre, eonokra alapoztak. Mert tudták, hogy az éterbe küldött hangok, dalok nem vesznek el. Tudták, hogy hivatásuk egy életre szól, ezért jöttek a világra. Színpadra, erősítők, hangfalak közé, stúdióba születtek.
Megadatott nekik a pénz, a siker, hogy aztán meggyűlöljék mindezt, és harminc évesen megfogalmazzák, hogy mind hiábavaló. Többször feltámadtak, ahogy istenségeknek szokás. Többször eltemették őket, ahogy megint csak szokás, de a sírból is visszatértek, hogy jelezzék, valami történt a világban, ami mellett nem mehetünk el, amit nem tagadhatunk le, és ami velünk él.
Többször oltottak ki, és mentettek meg életeket, mert ez volt a dolguk. Több embert tettek átkozottá és vágyakozóvá egész életére, csakhogy megmentsék a kárhozattól, az ürességtől, a haláltól. És több embert vittek a halálba, hogy megmentsék az élettől.
Hangjuk volt. Magas, angyali, vagy éppen mély, rekedt, csak üvöltésre képes hang. Zavaros tekintet, nyughatatlan élet, mámoros napokkal körített évek. Ez jutott nekik. Nem ígértek semmit, csak amit az istenek szoktak, hogy mindig itt lesznek. Időben gondoskodtak róla, hogy mindig itt tudjanak lenni.
Rájuk fogták, hogy sátánisták, hogy éjt hoznak. Igazuk volt a káromlóknak. Mert az istenek összefognak az ördöggel is, ha kell, megkísértenek ha kell, és jelmezt is váltanak, ha kell. Az istenek megszületnek, és meghalnak, ha kell. Megríkatnak, és feldühítenek, ha kell. Mert valódiak.
Lassan elmúlnak, feladatukat bevégezték. Dalok maradtak, mint termékek a piacon.
Köszönet értük...